Hello Blog-egerek!

Ma különösképpen egy magyar énekesnő dalait vettem elő. Nem is akármilyeneket, hiszen ezek megzenésített versek. József Attila verseit zenésítette meg Ágnes Vanilla és adott ki belőle 2005-ben egy lemezre valót. Melankolikus, magával ragadó, bizalmas viszonyt alakít ki a hallgató és az író között. Érdemes meghallgatni.

Erről jut eszembe az a vers, amelyet még nyolcadikban szavaltam egy versmondó versenyen (első és utolsó ilyesfajta verseny, amelyen részt vettem). Ez pedig nem más, mint a Reménytelenül.

REMÉNYTELENÜL

 

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. március