Itt ülök 20 évesen. És még nem akarok gyereket. De! Szeretem nézni a kis totyogósokat, mikor a dombra felrohannak bizonytalan lábakon. Akaratlanul is elmosolyodok ha a kis tejfogaikkal rám vigyorognak. Kis ölelgetni való kedvem támad, amikor rohannak felém (vagy épp hogy elkerülnek), viszont néha nagyon nem szeretem, hogy hangoskodnak, hogy sokat kérdeznek. Ez is mutatja, hogy én ugyan még nagyon nem vagyok kész az anyaságra (és nem is szeretnék még pár évig).
A mai napom úgy telt, hogy aranyos gyermekek videót néztem az interneten és azért elgondolkodtam, hogy milyen lenne, ha már külön családom lenne.
Én mint anya rendben tartanám a lakást, elindítanám a gyermekeket iskolába, a férjemet munkába, majd főznék, mosnék takarítanék. Egy idilli képet tudok elképzelni, mint az amerikai álomcsaládok. De ez az ábránd hamar szertefoszlik, megrázom a fejem és kiverem a fejemből ezt a kósza gondolatot. Az ábránd nem szül jót. Az ábránd reményhez vezet és ugye tudjuk.. a remény hal meg utoljára.. mert ő a gyilkos.
